Íme egy bejegyzés...

Valóban rég nem írtam.
Most ilyen eltűnőset játszok. A világ elől, magam elől... Vagy csak simán kezdek olyan lenni, mint a tündék. Na itt nem a hegyes fülekre gondolok (bár jó lenne :D)!
Ma is túrázni voltunk csodaszép őbükkségébe (ha meglesznek a képek majd rakok fel), és egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Meseszép! Olyan, mintha egy álomban járnék. A hangok, a színek, az illatok... olyan meseszerű... Bár az is hozzátartozik a dologhoz szerintem, hogy aki városban éli a mindennapjait, az valahogy hozzászokik, hogy minden szürke, büdös és egykedvű. A környezet, amihez alkalmazkodunk (mert ugye alkalmazkodnunk kell), nem mindig az, aminek szeretnénk... és valahogy kiöli a szépérzéket és a lelki érzékenységet a társadalomból. Egyszerűen soha nem fér a fejembe, hogy képes valaki pl. szemetelni (főleg az erdőben!!). Én lehet, előbb vágnám le a kezem, minthogy valamit eldobjak! Hát fújj! Őszinte undor...
Szóval a természet fantasztikus. Van egy olyan dolog, hogy minél közelebb vagy a természethez, annál közelebb vagy magadhoz. És ez milyen igaz!